BLACK.

For my family 2/2

Sziasztok édes drágáim! 

Itt a várva-várt második rész. Szomorú lett, de én valahogy nem sírtam... Nem tudom, miért. Remélem azért tetszeni fog, bár szerintem csak egy unalmas szar lett. 

A szövegben sokszor hülyén beszélnek. Próbáltam bemutatni a helyzetet, hogy ilyenkor az ember nem oké :DD Értitek? És szörnyű a fogalmazás, de... Mindegy. ^^ Jó olvasást! :)

- Aha - mondtam közömbösen, hisz nem izgatott, hogy mi folyik körülöttünk. Engem csak Ő érdekelt. Mit fog reagálni a kijelentésemre?

 Harry nem kívánt megszólalni. Csendesen nézte a mesébe illő tájat. Kapóra jött, hisz' volt időm kigondolni, hogy hogyan mondjam el Neki. Igen, azt.

 3 perc gondolkodás után szóra nyitottam a számat, de nem sikerült kiönteni a lelkem, ugyanis Hazz ugyanekkor kívánt megszólalni, és úgy tűnik, ő gyorsabb volt.

 - Tudod Louis... úgy érzem kezdünk eltávolodni egymástól... - mormogta az orra alatt. Mégis honnan veszi? Mire akar ezzel célozni? Sőt, még jobban vonzódunk egymáshoz. Vagyis... én így érzem. Minden érintésénél pillangók hadai élednek fel, s kezdenek heves szárnyalásba. A tűz nem múlik el. Ha a gyönyörű kékes-

zöld szemeibe nézek, elfog a vágy, hogy közelebb kerüljek hozzá... közelebb, mint ahogy gondolná. Csak egy csók erejéig... de tudom, hogy ezt nem tehetem.

 - M-mégis mire akarsz kilyukadni? - dadogtam, és szívem vad dübörgésbe kezdett. Tenyereim izzadtak.

 - Hát... - mosolyodott el. Olyan gyönyörű mosolya van, hogy az ember nem tudja megállni, hogy ne vigyorodjon el. Azok a pici gödröcskék a szája sarkaiban... nem bírom, miért nem csókolhatom meg végre?  - Például nem is tudod, hogy már 2 hónapja van egy hörcsögöm.

 - Mi?! - nyújtottam el az 'i' hangot. Ezt tényleg nem tudtam.... de miért nem mondta el? Ha még együtt laknánk, akkor más lenne a helyzet... de nem szabad visszasírnom a múltat. Éljek a jelennek!

 - Jól hallottad. - majd újra elmosolyodott, de most egy vigyorra hasonlított. - És... á, mindegy.

 - Mi az? Na, mondd csak el! - utasítottam parancsra. Ha már belekezdett, akkor igenis jogom van hallani, főleg ha Ő kezdett bele. Á, ez hülyeség. Éééés most nem érdekel, hogy örülni vagy sírni fogok. Mindent meg kell osztanunk egymással. MINDENT.

 - Mégis miért érdekel ez téged? -kérdezte közömbösen. Mintha nem is lennénk barátok. Olyan érzés volt, mintha egy kést döfnének a szívembe. Már hogyne érdekelne? Mit gondol, hogy magasról leszarom Őt? Pont őt?! Ennyire nem lát bele a lelkembe vagy mi? Tényleg rosszul esett. Leírhatatlanul rosszul...

 - Öm... Hazz... Én tényleg... á, mégis minek mondanám el, ha azt hiszed, hogy teszek rád? Minek? Te ezt most kajak bemeséled magadnak, hogy nem érdekelsz? Márpedig igenis érdekelsz! Jobban, mint ahogy te azt gondolnád! - adtam ki magamból egy szuszra az egészet. Levegőért kapkodtam és egy könnycsepp végigcsordult az arcomon. Próbáltam leplezni, de Harry meglátta. Észrevette, hogy mekkora bánat öntött el. A régi Louis eltűnt... Anno mindig kihoztam a rossz helyzetekből a legjobbat, de most... most nem megy. Mit tegyek? Hogyan mondjam el neki?

 - Lou, én... ne haragudj! Nem szándékos volt, csak mostanában alig vagyunk együtt! Sosem megyünk sehova... ezt a forrócsokizást sem tudom, hogy hogyan hoztuk össze. De látom, hogy tényleg érdekel az életem, úgyhogy beszélgessünk tovább higgadtan. - mosolygott újra elbűvölően. Én csak bólintottam, és megtoldottam egy félszeg mosollyal... Ja, majd egy kisebb veszekedés után 'higgadtan' fogunk társalogni... aha. Talán nem veszi észre, hogy még mindig fáj, amit mondott...

 - Szóval... 3 hónapja van egy barátnőm. - elvigyorodott. Szemei csillogtak. Az enyémeim viszont a könnyektől. 

 - M-Mégis hogyan? - dadogtam... Nem volt neki elég célzás, amit az előbb mondtam?

 - Hú, ez nagyon hosszú sztori. Érdekel? - mosolygott még mindig. Borzasztó nagy öröm volt az arcára írva. De én nem,... nem tudtam máshogy reagálni... Egyszerűen lerogytam a földre, és bőgni kezdtem. Bőgni, mint egy 6 éves, akitől elvették a cukorkáját. Bőgni, mint aki eltörte a karját. Egyszerűen ki kellett  adnom. Azok a fejbeli monológok, melyeken hetekig agyaltam, hogy hogyan is mondjam el neki, mind kárba vesztek. Már nem érdekli őt a véleményem. Hiszen barátnője van! És mégis honnan vettem, hogy szeret? Miért áltattam magam? Miért kellett ennek így alakulnia?

 - Louis, mi a baj? - hallottam a hangján, hogy tényleg érdekli, de nem néztem rá. Mert nem tudtam. Képtelen voltam. Nem szólaltam meg, mert azt sem tudtam. Csak zokogtam, és zokogtam. - Haver, mondd már el!

 Haver... Igen, csak ennyi vagyok számára. Semmi több, csak egy haver. Nem egy barát, nem legjobb barát, de nem is a párja, hanem csak egy kibaszott haver. Ennyi. Semmi több.

 Immár 4 perce bőgtem szótlanul. Hazz fel-alá járkált mérgesen. Többször is rákérdezett, hogy miért is sírok, de nem feleltem. Már nem is akartam. De meg kellett szólalnom. Egy késztetés talpra állított.

 - Ennyire vak vagy? Ilyen nagyon nem veszed észre, hogy szeretlek? És igen, ÚGY! Harry, én évek óta próbálom elmondani, de te nem veszed a jelet. Most úgy őszintén, direkt csinálod ezt? Nem akarod tudni? Ilyen tapló vagy? Vagy csak nem látod a fától az erdőt...? Úgy tűnik, egész végig félreismertelek. Miért is áltattam magam, hogy egyszer egy boldog pár lesz belőlünk?! Rájöhettem volna már oly rég... Mert én számodra csak egy haver vagyok... Még barátként sem tekintesz rám. Mit várok én az élettől?! - fakadtam ki negyed órán belül másodszor. Borzasztóan el vagyok keseredve. Nem, egyszerűen lehetetlen ezt szavakba önteni.

 Láttam Harry szemeiben a döbbenetet. Száját néha szóra nyitotta, de nem jött ki belőle egy han sem. Megakart szólalni, de nem bírt.

 - Látom, már ismered az érzést. Próbálsz, de nem tudsz. - böktem ki. Könnycsatornáim már full kiapadtak.

   - Mégis... mit, mit nem tudok? - tudakolta holt sápadtan. Na erre mit mondjak?

 - Nem tudtál megszólalni. - nyögtem ki nehezen. Sikerült gúnyt csalnom a hangomra. Ezért Grammy díjat kérek. Viszont olyan érzés volt, mintha egy bálnát hordoznék a szívemen. Borzasztóan fájt. Fájt, hogy nem szeret és hogy ennyire félreismertem. Ilyen vak ő sem lehet... csak bunkó. Talán tudatni akarta velem, hogy csak a z egészből!

  Többet nem szóltunk egymáshoz. Mármint a kabinban. Míg Hazz a város jobb oldalát figyelte, én addig az ellenkező irányt. Pontosan. Ez már nem One direction. Többé nem lehetünk egy banda. Képtelen vagyok olyannal énekelni, és hallgatni minden áldott nap a gyönyörű hangját, akit teljes szívemből szeretek, de ő nem viszonozza az érzést.Talán elutazok Ázsiába vagy közelebbre, hogy a családommal és pár baráttal tudjam tartani a kapcsolatot... Még gondolkodok rajta.

  Amint kiszálltunk a kabinból, arrébb húzott. Leültünk egy padra (persze kapucnit húztunk a fejünkre), és csak néztük a földet vagy a cipőnk orrát. Egyikünk sem kívánt beszélgetni, vagy legalábbis én nem igazán. Mert  már elmondtam neki a lényeget, a dőlt betűs szöveget.

 Hosszas hallgatás után Harry megszólalt.

  - Figyelj, én... nem is tudom mit mondjak. Nehéz elmondani, mert nem ismerem az érzést, és én tényleg nem akarlak megbántani.Én komolyan szerettelek. És pont ez az, mert már csak a múltidő. Tudod miért? - ekkor a szemembe nézett. Mélyen. - Mert nem tudtam, hogy te viszonzod-e az érzést. Egy idő után belefáradtam az esti sírásokba, mert igen, sokat zokogtam miattad, és úgy döntöttem, hogy felszedek egy csajt. Hátha lesz belőle valami, de a remény elveszett bennem. Nem hittem volna, hogy szerelem lesz, de... ez lett a vége. Ko- 

molyan szeretem, és úgy érzem, hogy ő az igazi.

  Nem tudtam mit reagálni... Okosnak kell lennem ebbel a szörnyű helyzetben is és nem túlreagálni.  Valami normálisat nyögjek már ki... csak valamit!

 - Hát, akkor ezt megbeszéltük. Akkor... legyetek boldogak. Majd egyszer még találkozunk. - hebegtem, majd kezet fogtunk. Göndörke értetlenül nézett rám, majd kinyögött egy 'Mi van?' félét, és fura pofával elsétált. Utoljára láttam ebben az életben.

 Egy ideig még bámultam a Temze hullámait. Megnyugtató volt számomra. A világot kizártam. Csak a folyó zúgását hallottam. Semmi mást. Elgondolkoztam azon a tipikus kérdésen, hogy 'mi lenne ha...' De hamar ráébredtem, hogy ez  a világ legnagyobb faszsága, ezen tilos filózni.

  Elsétáltam a Tower Bridge-hez. Imádtam azt a  hidat és imádtam nézni róla a Temzét. Általában itt jött az ihlet. A mély gondolatok előtörtek belőlem, és felszabadultam. Nekem ez olyan volt, mintha egy madár lennék és évek után kiengednének abból a piciny kalitkából. Itt éreztem a legfrissebbnek a levegőt, itt voltam szabad. Sosem gondoltam ilyenkor a problémáimra - csak a jó dolgokat láttam. Optimistává változtam. De most nem. Nem sikerült, és most nem is emiatt jöttem ide. Teljesen más okból.

 Kezeimet a korlátra tettem. Még kicsit gondolkodtam, úgy... mindenen. Végül testsúlyomat a karjaimra helyeztem. Körülnéztem, lát-e valaki. Hát persze, hogy látnak. Nem is egy ember, ez egy híd! Olyan nagy barom tudok lenni.

  Kihajoltam a korláton. Túlságosan. És ekkor éreztem, milyen sirálynak lenni. Zuhantam a mélységbe. Boldog voltam.

Louis régóta megakarta tapasztalni, hogy milyen zuhanni. Felszabadító érzés volt. Néhány könnycsepp szökött a szemébe, és nem tudni miért, de mosolygott. Mosolygott, talán mert megkönnyebbült és úgy érezte, nem is olyan rossz vég. Nem ítélte elhamarkodott tettnek, hisz' ha évekig harcolt valakiért, és az elutasította, véleménye szerint nem gáz, ha öngyilkos lesz. Jól érezte magát. És az utolsó szó, amelyet hallott, az Tőle származott. Harrytől, aki a nevét ordította torka-szakadtából. De már túl késő volt, a forgatókönyv véget ért.

 Harry megrökönyödve omlott össze. Elsötétült minden körülötte. Nem tudta feldolgozni az előbb látottakat, mert a legjobb barátja öngyilkos lett. Nem haverja volt Boobear. Nem barát, de nem is legjobb. Mindketten félreértették. Azt hitte, hogy tényleg a lányt szereti, de rájött, hogy nem, ez nem így van. Félreismerte magát, és félreismerték őt. Kezdetektől fogva szerette Louit. Csak... nem merte bevallani magának. Talán nem akarta tudni, vagy egyszerűen ilyen kicseszett nagy gyökér volt. Majd ő egyszer rájön. Talán.